www.euromts.hu
2011. 12. 19.

Indulj el egy úton…

… avagy számadás az év vége felé.
A “nagyoktól” még mindig messze vagyunk, de azt hiszem, teljesen őszintén és büszkén mondhatjuk el magunkról, hogy rengeteget fejlődtünk, köszönhetően az alábbi teljesítéseknek:

      • Bakony 50
      • Gerecse 50
      • 3×7 mérföldes tekergés
      • Kinizsi Százas
      • 7 mérföldes barangolás
      • Mezőföld 60
      • Vértes 50
      • 56-os emléktúra

Testvérek között is, 383 km-t tettünk meg idén, a fenti teljesítménytúrákon. (Bónuszként a nem benevezett Kisgyón Kupa napon megtett kb 10 km-t tudjuk még beszámítani).

Ezen a közel 400 km-en sokat megtanultunk magunkról, egymásról, a határaink feszegetésének lehetőségeiről, fájdalmainkról, arról, hogy mit vigyünk magunkkal és mit ne.

Minden teljesítés egy-egy visszafojtott euforikus érzés, fáradtan, elcsigázva kezet szorítani az oklevelet és kitűzőt mosolyogva átnyújtónak, megenni egy jól megérdemelt zsíros kenyeret, leroskadni valahova és kikötni a bakancs cipőfűzőjét, körülnézni csendesen, ahogy a többiek érkeznek be, szúrják ki a vízhólyagjaikat, vagy ledobják a hátizsákjaikat. Ingatni a fejet azon, hogy hihetetlen, hogy vannak, akik a távot futva teljesítik, és elismerően bólintani nekik. Hazamenni, lezuhanyozni, visszatérni a valóságba, beleroskadni az ágyba, másnap is kóvályogni tétován az izomláz, vagy a feltört sarok miatt, de már nézni kell a következő túrát, tervezgetni, térképet nézni, időtervet készíteni.

Menni kell…

Tovább kell menni.


Hozzászólna?


2011. 11. 03.

56-os emléktúra

Kezdhetném úgy is, hogy orrvérzésig hajtottuk magunkat az október 22.-én, a Szentendrei Helyőrségi Klub által megrendezett 56 km-es túrán, amennyiben az orrvérzés a teljesítés után következett volna be, de gyakorlatilag az indulás előtt, fél órával kezdett ömleni az orromból a vér.

A vicces dolog, hogy az eredeti terv szerint a Magyar Cserkészszövetséges 56-on akartunk indulni, de ezt csak akkor vettük észre, amikor már Szentendrén lefoglaltuk magunknak a szállást. Végülis nem baj, a jó cserkészek 700 méteres szintemelkedést teljesítettek, mi pedig, a kiírás szerint 1450-et, az itiner szerint meg 1510-et a Szentendre - Kő-hegy - Lajos-forrás - Király-völgy - Szőke-forrás-völgy - Rám-szakadék - Dobogókő - Hosszú-hegy - Tölgyikrek - Bölcső-hegy - Lajos-forrás - János-forrás - Kő-hegy - Szentendre útvonalon.

A Helyőrségi Klub felé vezető utunkon három pulóver, csuklya, kesztyű, minden, ami kell, mi tagadás, a deres autók is mutatják, hogy fogvacogtató hideg van. A hajnal viszont kellemes időt ígér, és ez így is lett, egész nap sütött a nap, a Rám-szakadékban fáztunk utána egy kicsit, mondjuk, de az érthető volt. A nevezés előtt, a napi jó cselekedet is megvan, egy néninek visszük fel a Helyőrségi Klubba a hatalmas csomagjait. Gyors nevezés, az indulási időnk 6:20.

Szentendrét elhagyva szolid kaptatón vezet az utunk, ami később elveszíti a szolidságát, és jófajta emelkedővé válik. Az utat eleinte építési törmelék maradványai borítja, majd járhatatlan folyami kő (kavicsnak nem nagyon tudom mondani). Hamarosan elérjük a Czibulka János Menedékházat, ahol forró tea várja a túrázókat, de mi nem élünk vele, pár fénykép a kilátást megörökítendő, és már haladunk is tovább a Lajos forrás felé, ahol fél liter vizet egyszerre öntök le a torkomon, egy kicsit meg is nyomja a gyomromat. A forrás mellett a rendezőség zöldalmát oszt, finom, de nem tudom ennyi víz után megenni teljesen, így Májki eszik másfél almát. A gyomrom végülis helyre jön, és a Király völgyet és a Szőke-forrás völgyét olyannyira átbeszélgetjük, hogy semmi emlékem nem maradt mára az útvonalról, biztos szép volt, de nekünk is meglepetés volt, hogy milyen jól mentünk, és már ott is voltunk a Rám-szakadék bejáratánál.

Aki volt ott, az tudja, hogy a természet csodája az a hely, én is földig hajolok a tiszteletére, amint egy kövön elveszítem az egyensúlyomat, és leteszem kezem-lábam. Korlátok, létrák, kutyák (?!), nézelődők. Kicsit feltórlódunk itt-ott, és hamarosan egy egész általános iskolás csoporttal találkozunk, akik kicsit sem halkan próbálják meglelni tanárnőjükkel egyaránt üvöltve a továbbvezető utat. Igyekszünk gyorsan ellépni mellettük, és hátrahagyjuk a természet csendjét korántsem tisztelő társaságot, és folytatjuk utunkat Dobogókő felé kemény emelkedőkön. Az Eötvös Lóránd túristaházhoz érve, forró tea vár ismét minket, ezúttal ebből kérünk, és a két csinos pontőr hölgy által készített zsíros kenyérből is belakunk. Indulás tovább! Átvágunk Dobogókő erdei utcáin, irány a Hosszúhegy, és a Tölgyikrek, majd a Bölcső hegyet is elhagyva, utunk megint a Lajos forráshoz ér. Hazánknak kitűnő szolgálatot tettünk itt, hiszen, ha nem szólunk a velünk, egy ideig együtt tartó katonacsapatnak, hogy le kell térni, akkor ki tudja hol bóklásznának még most is. A fáradtságnak már vannak jelei, egy vízhólyagot érzek a talpamon, Májkinak a forgója jelentkezett be, de a közérzetünk rendben van, nincs megállás, jöhet ismét a János forrás, majd egy kellemetlen kaptató fel a kő hegyig, ami már nemigen hiányzott ennyi út után, majd le is kellett onnan ugye ereszkedni, ami talán még jobban nem esett jól a térdeinknek. Hamarosan ismét elértük a Czibulka János Menedékházat, ahonnan már csak a szalagozás mentén kellett visszamennünk Szentendréig, ami elég unalmas szakasz volt, mezők és szántóföldek mellett. Itt már csípős volt a szél, de mentünk rendületlenül, egészen a célig. Örültünk, mert a cél az volt, hogy 11-12 óra alatt teljesítsük a távot, de látszik, hogy simán bementünk 11 óra alá, a célban, az ellenőrzőpontos füzetünkbe 16:50 kerül az érkezési időhöz, tehát egy nagyon jó, 10 óra 30 perces időt mentünk. Még a katonacsapat zömére is rávertünk egy jó negyedórát, csak azok érkeztek be előttünk, akik Szentedre előtt futásra adták a fejüket.

A célban fáradtan vesszük át az oklevelet és a kitűzőt, asztalhoz roskadunk és ismét jót lakmározunk az időközben Dobogókőről Szentendrére áttelepült hölgyek zsíros kenyeréből, majd összeszedjük magunkat és autóba ülünk. Nagyon jók voltunk. Mehetünk haza…


Hozzászólna?


2011. 09. 26.

Kisgyón Kupa

Kisgyón felé vettük az irányt, idén kitudja, hogy hányadszorra. Nekem bejön az a környék, nem is kicsit, viszont a késői érkezés miatt már nem neveztünk a Kisgyón Kupára. Helyette egy nyugis sétát tettünk a szeptemberi napsütésben, kellemes, szellős, árnyékos fák között, az ismerős tájon, végig a kék jelzésen az Erdei Szentély, a Védett Geológiai Feltárás, majd a Hamuház útvonaláig, majd elmentünk a Csikling várig, aztán rátértünk a piros jelzésre, majd véletlenül (kicsit elbeszélgettünk az élet nagy dolgairól, és nem vettük észre a piros jelzés letérését) a zöldre. Utunk folyamán megállapítottuk, hogy lehet, hogy simán be kellett volna nevezni a Kupára, mert a 32 kihelyezett pont közül kb. 10 mellett mentünk el, szóval ha még térképünk és itinerünk is lett volna, akkor lehet, hogy megtaláljuk az összeset. A rendelkezésre álló 250 perc mindenesetre, egy rendesebb túratempó mellett, lehetővé tette volna, úgy érzem.A túra nem volt túl nagy, szerintem max tíz km-t mentünk, ami tényleg csak arra jó, hogy kicsit megmutassam a bakancsomnak, hogy még nem felejtettem “őt” el, de az idő kellemes volt, a büfében vett hamburger a régi időket idézte, utána meg az otthon főzött csípős lecsó utánozhatatlan volt, főleg a kísérő Somlói Hárslevelűvel.

Legközelebb, remélem, már kitűzős/jelvényes-emléklapos túráról számolok be, amelynek távja legalább ötszöröse a mostaninak 🙂


Hozzászólna?


2011. 08. 15.

Vértes

Péntek este a rádiót 04:00-ra állítottam be, és ehhez képest 03:59-kor felpattant a szemem. Gyors reggeli teendők, majd lábragasztás, hátizsák összepakolása, és irány a buszpályaudvar, nagyon reggel van, túl korán indulok, majd’ húsz perccel előbb érek oda a megbeszélt idő előtt.

Nézelődöm. Nénik a piacra igyekeznek, a tinik meg hazafelé a diszkó után. Jelentős a kontraszt. A nénik kipihentek, a lányok elcsigázottak, beesett szeműek, elkent festékűek. Aztán Májki is beérkezik, ő sem néz ki jól, de már sorolja is a panaszokat, hogy itt fáj-ott fáj. Jó előjel egy 50 km-es túra előtt.

A buszra felszállva kiszúrunk két másik túrázót, majd néhány perces utazás után lövök egy képet a felkelő napról, nem lett túl éles, de még így is szép. Már ezért megérte felkelni 4-kor.

Gántra érve kicsit tanácstalanok vagyunk, hogy merre van az iskola, ahol a nevezés van, de a buszon kiszúrt túratársak gyorsan segítségünkre sietnek, és útba igazítanak. Csöpög az eső. Nem vészes, de ez a már-már kellemetlen kategória. Bemegyünk az iskola épületébe egy gyors folyóügy intézésre, majd mire kijövünk, az eső már el is állt, és az egész túra alatt így is maradt. Gyors nevezés, az indulási időnk 6:20.

A Gánton átvezető műúton indulunk utunkra, örülünk, hogy végre ismét megyünk, a borzasztó emlékű Mezőföld 60 után, immár nem kánikulában, sőt, mi több, kellemesen lengedezik a szellő. A kék háromszög jelzésen kezdődik a kaptató, elhaladunk a Kitelepítési emlékmű mellett, amely mellett szakadt-szomorúan lóg a magyar zászló.

Hamarosan az Anger rétre érünk a sárga plusz mentén, ahol megkapjuk az első pecsétünket, megállapítjuk, hogy a tempónk kifejezetten jó. Holdbéli (vagy inkább Marsbéli) tájon keresztül vezet a túristaösvény, felhagyott bauxitbánya ez, amely csúnya sebként éktelenkedik a Vértesben. A természet lassan visszafoglalja, ami az övé, fák, bokrok zöldellnek mindenfelé. Rákanyarodunk a sárga túristajelzésre, elérjük a fát, amelyet egy Mária kép díszít, itt egy ceruzával kell felírnunk a kihelyezett kódot, itt nincs pecsételés, és nincsen pontőr sem. A sárgán továbbindulunk, majd elérjük a kéket, majd a kék pluszt, lecsorgunk a Juh-völgyön, majd felmászunk a Géza pihenőig, ahol jól kilihegjük magunkat, és felírjuk az ott kihelyezett kódot, hiszen itt sincs pontőr, sem pecsét. A 25 km-es táv itt válik le az 50-estől. Innen Csákberényig lejtő, jó 7 km gyaloglás vár ránk addig, megbeszéljük, hogy ott, ha törik, ha szakad, bedobunk egy pohár sört, csak hogy hidratáljuk a szervezetünket.

A csákberényi teleháznál kedvesen kínálnak minket szőlőcukorral, szódával, utóbbira rá is rabolunk rendesen. Hiába, minden folyadék jól tud esni ilyenkor. Útbaigazítanak minket a kocsmáig, ahol nem túl gyorsan, de azért kiszolgálnak minket, kiülünk a teraszra, és leöblítjük a torkunkat a hűs malátalével, biztosítjuk a sóutánpótlást, és eszünk is. Ez egy kis kitérő volt, így dolgunk végeztével visszafelé igyekszünk a teleházig, és ott a zöld keresztre térünk rá. Két futó srác eltrappol mellettünk, utánuk szólunk, hogy épp itt kellene lefordulni jobbra, de nem hallgatnak ránk, futnak tovább, majd pár perc múlva ismét elhúznak mellettünk, belátták, hogy tévedtek. Ismét emelkedő jön,  nem is kicsi, de felmászunk rá, ma nem foghat ki rajtunk semmi. A tetőn kifújjuk magunkat, iszunk, szőlőcukor az arcba, és már megyünk is tovább. Rátérünk a zöld jelzésre, és becélozzuk Csókakőt. Az ellenőrzőponton, a pecséten kívül, zsíros és lekváros kenyér vár ránk, hagyma, erős paprika, szódavíz, mi kell ennél több?

Kifújjuk magunkat, és elkövetjük azt a hibát, hogy nem kérdezzük meg, hogy a várba fel kell-e menni, hiszen a zöld és piros, várhoz vezető útvonalat kell követni, az pedig a várba vezet. Felcaplatunk a lépcsőn, azért 30 km környékén már nem esik olyan jól, a vár bejárata előtt egy eléggé dezorientált férfi ül, láthatólag jegyeladással üti agyon a szabadidejét. Tisztelettel megszólítom, hogy ugyan,  legyen már oly’ jó, hogy elárulja, hogy a teljesítménytúrázóknak be kell-e menni a várba, kvázi, hogy van-e ott valami. A válasz zavarba ejt: “Mindenképpen”. Még háromszor teszem fel neki a kérdést, különféleképpen, de nem tudom csapdába csalni, a válasz mindig egy leszedált lajhár “mindenképpen”-je. Hát, mi sem vagyunk restek, gyorsan fel a vár tetejére, ahol semmiképpen sem vár ránk semmi. Lejövünk, szerencsére jegy nélkül azért beengedett minket az emberünk, látjuk, hogy két srácnak hasonló problémái adódtak a kapuőrrel, így mondjuk nekik, hogy nehogy bemenjenek, aztán megyünk is lefelé a lépcsőn. Ezzel a mutatvánnyal egy 15-20 percet elveszítettünk, de mi legalább a várban is voltunk.

A kék jelzésre térve, a várvölgyön gyorsan áthaladunk, ez az egyik legszebb szakasz, majd elindulunk a Pátrácos névvel ellátott ellenőrzőpontig. Ezen a környéken rengeteg szeder nő, és ha már a vértesi medvék nem ették meg, hát mi elettük előlük. A Pátrácosnál műzliszelet vár minket, és egy újabb pecsét. Egy kisebb szerelvényigazítás után tovább megyünk, nemszeretem aszfalt után rátérünk a zöld jelzésre, elindulunk Szentgyörgyvár irányába, ahol később a kék négyzet jelzésre rátérve Mindszentpuszta a következő megálló, pecséthely, ásványvízosztó hely. Elég sokat változott a mindszentpusztai környék, amikor legutóbb arra jártam 2007-2008 környékén, meglehetősen le volt pukkanva, de most szépen felújított háznak tűntek, legalábbis kívülről. A talpam ég, Májki lábujjain vízhólyagok (szerinte vízlabdák) nőttek, de nem pihenünk sokat, sőt, az utolsó 6,3 km-t annyira megnyomtuk, hogy egy óra alatt legyalogoltunk Gántig, ami egy ideig nem nagyon akarta megmutatni magát, aztán néhány, lovak által telepített akna átlépése után megpillantottuk a templomot, márpedig, ha templom van, akkor Gántnak is kell lenni!

Az iskolába visszatérve, megállapítottuk, hogy nagyon jó időt jöttünk, és ha a csókakői várba nem mentünk volna fel, bőven tartottuk volna (vagy akár meg is döntöttük volna) az idei 50-es túrák szintidejét, de így 10:20 perc alatt sikerült végigmenni a hivatalos kiírás szerinti 50 km-t és 948 m-t. A célban kedvesen köszöntöttek minket, némi adminisztráció után oklevelet és egy szép jelvényt kapunk.Az iskolában zsíros- és lekváros kenyér vár minket, kihallgatjuk a kulisszatitkot, hogy a csókai ellenőrzőpontról hoztak nekik utánpótlást, jól beeszünk, és – mivel hazafelé urak vagyunk, van fuvarunk – beülünk az autóba, és jóleső fáradtsággal hazafelé vesszük az irányt.

A túra szervezettsége kitűnő, a jelzések eltéveszthetetlenek, az itiner, és a térkép nagyszerű (a csókakői félrevezetettségünk ellenére is), az ellátmány páratlan. Ennél pozitívabb benyomásom, talán még egyetlen túrán sem volt. Köszönjük a Gyöngyvirág Természetbarát Egyesületnek!


Hozzászólna?


2011. 07. 11.

Mezőföld 60

Okulva az előző beszámolókból, túra gps-el ( felesleges volt ), jókora adag önbizalommal és kalandvággyal indultunk neki a túrának, amely az elmúlt 80 év legmelegebb napjára esett  Úgy gondolom, az ilyen túrák után sütnek a túrázókra olyan bélyegeket, hogy “nem normális”, esetleg “megszállott”. A túra vége felé már magam is hajlottam rá, hogy igazat adjak nekik.

A lehető legkorábban, 6 előtt indultunk neki a túrának. Az induláskor már látszott, hogy ez nem egy tömegrendezvény lesz, tehát nem kellett attól tartanunk, hogy elfogy a térkép -nevezzük így, amit kaptunk-, vagy nem marad a végére a gulyásból -ami olyan finomra sikeredett, hogy kárpótolt az egész napi borzalomért!

A kedves útbaindító szavak útán Sárkeresztúr felé vettük az irányt, kissé vadregényes tájon – mitagadás, ezek tényleg nem a megszokott, jól bejáratott, kitaposottt, karbantartott túrautak, de nem is erre készültünk, no – meneteltünk, a harmatnak köszönhetően gyorsan össze is sároztuk magunkat derékig.  A mezőföld tényleg nem egy dimbes-dombos táj, ettől függetlenül megvan a maga szépsége,  rengeteg vadat látni, és a művelt területek is varázslatosak tudnak lenni olykor.

Az itiner által jelzett 6,5 km-re lévő pont mintha kicsit távolabb lett volna – amúgy jellemző volt, hogy az ellenőrző pontokon áthaladva roppant kedves, ám meglehetősen tájékozatlan segítőkbe botlottunk, lévén soha senki nem tudta, mekkora távot is hagytunk magunk mögött pontosan (jellemzően a “kb 30 km-nél vagytok” -ez volt 40-nél, vagy  “még jó 5 km a következő pontig” (legalább 7 km volt). Ám ez sem szegte kedvünk.

Az 1. ellenőrző pontig eseménytelenült telt az utunk, Sárkeresztúrról kiérve azonban egyre több birkanyáj mellet vitt el az útvonal, ennek megfelelően duplázódot, triplázodott a minket támadó legyek száma is.

Aztán szép lassan feljebb kúszott a nap, elmúltak a legyek, jött a kánikula. A 2. pontnál aszalt gyümölccsel és nápolyival vártak, de nem árulták el, mi vár ránk a következőkben, amiről csak egyet mondhatok: a sárvíz környékét az ellenségeimnek, még tavasszal sem kívánnám, nem hogy nyakig érő hőségben. A leírásban az szerepelt , hogy a töltésen kaszálatlan fű nehezítheti a gyaloglást. Nem tudom, hogy a kaszálatlan fű milyen lett volna, de azt tudom, hogy a lekaszált, nád és sástörekkel borított hepehupás, soha véget nem érő szakaszról nem fogok jó szívvel megemlékezni az emlékkönyvemben. Ha nincs mellettünk végig a csatorna békanyálas -de a 40 foknál mindeképpen hidegebb –  vize, valószínűleg ott be is fejezzük a történetet. Felvettük hát a hosszú ujjas inget, hosszú nadrágot, fejre csavartuk a napellenzőt, és 20 percenként zokniig áztattuk magunkat a hűs nedűvel, néha-néha pedig egy bokor alá vackoltuk magunkat, amikor már a hőség kezdett felülkerekedni rajtunk.

A 3.ellenőrző ponton roppant jól esett a zsíros és margarinos kenyér lilahagymával, majd nekivágtunk még egy kis töltésen való sétának és a biztonság kedvéért dél környékén az aszfaltot is megízleltük. Meglehetősen furcsa emberek lakják a környéket, a legtöb autóban össze lehet kötve a duda a klímával, mert annak ellenére, hogy jó túrázókhoz mérten az út bal oldalán lehúzódva haladtunk, rengeteg autós úgy nyomta a dudát, mint süket a csengőt. Egészségükre váljék, remélem később defektet kaptak, és legalább egy kérekcsere erejéig megnapoztatták a hátukat így dél környékén.

Beérvén a 4.pontra a sárszentmiklósi Korcsmába, a kedves kocsmáros néni kiosztott pár gyors pecsétet és néhány pohár sört. Kérdésemre, hogy eleddg mennyien is voltak már itt, csak annyit válaszolt; – Hú, hát már nagyon sokan. Kicsit megrettenve néztünk össze társammal, és rákérdeztünk, mégis mennyi az az annyi.  – Hát itt volt az a 3 fiú, meg még legalább 5-en, vagy 6-an, kb 10-en már biztos itt voltak”. Ekkor megnyugodtnuk, nincs vész, nem hagyott le minket egy láthatatlan légiónyi túrázó, nem vagyunk lemaradva nagyon. A vízkészlet feltöltése, pár perc üldögélés az eldugott hátsó szobában és újra várt minket a kánikula  2 utcával később 2 gombóc vizes, jó alaposan kimért adag fagyi – ennél jobban lehúzni egy kanálról a fagyit szerintem fizikai képtelenség, nehogy véletlenül több kerüljön a tölcsérbe.

Az 5. pont a nem messze lévő Big Daddy (már nem működő kocsma) mögött található – itt sem igazán tudták mennyi is van még hátra. Szőlők, gyümölcsösök alatt indultunk tovább, majd kukoricások és szántóföldek között haladtunk tova. A nap egyetlen fénypontja – sötét foltja- a 15:00-tól 15:03-ig tartó átmeneti felhős időszak volt. Mindenesetre érdemes vetni egy pillantást az itinerre, amin ezt a kacskaringós, labirintusba illő tájat egyetlen mondattal elintézi. “Árnyas, ligetes szakaszokon áthaladva elérünk Kislókig”. – vagy valami hasonló, de tartalmilag és hosszúságilag ezzel egyező barokkos körmondat volt. Szerencsére itt már 5-en mentünk, így akadt közöttünk olyan, aki tizedjére volt itt, ám néha még ő is keresgélte az irányt. A szalagozások megvoltak, igaz soha nem a kereszteződésekben, hanem gyakran egy egyenes szakasz kellős közepén, így csupán megbizonyosodhattunk róla félóránként, hogy “pfű, oké, most derült ki, hogy jófele jövünk”.  Kissé aggódtunk is néha, nem a három nappal ezelőtti tájfutó versenyről maradtak-e ott az olykor fűszálakra kötött neyloncsíkok.

A 6.pontra ismét egy kellemes aszfaltos séta után  találtunk rá, ahol közölték, hogy még 13-15 km van hátra ( kb 10 volt, de inkább 9 ), valamint tudatták velünk, hogy eddig sokan feladták, és pár embert el kellett szállítani. Meleg volt no, ha még nem említettem volna. Itt volt jeges víz – utólag is köszönjük, életmentő volt – majd dimbes-dombos tájon elértünk a 7.pontba Billerhez, ahol 2 jókedélyű hölgy és egy nem kevéssé jókedélyű szittya magyar, hagyományőrző férfiú várt ránk vízzel, pogácsával, láncinggel, karddal, puskával. Üdítő kis beszélgetés és pihenés után nekivágtunk a végső szakasznak, ahol meg kellett kerülni egy “csöpp” birkatartó telepet, majd besétálni a célba.

A már említett fenomenális, kellemesen csípős babgulyás előtt megkaptuk az oklevelet, és egy pofás kis égetett agyagérmét.

Összességében elmondhatom, hogy a nagy meleg erősen rányomta ítélőképességemre a bélyegét.

Az itiner és a térkép minősége ( egyazon 60-as táv kétféle térképrajzával is találkoztam… ) nem javult, de hát lassan ez lesz a túra védjegye. Különben is készülhettünk rá, olvastunk róla.  Ez amolyan 3-as fölé.

A szervezők kedvessége nem ismert határokat, itt egy nagy csillagos 5-ös.

Az emléklap kedves, és a kitűző helyett adott cserépkorong is szépre sikerült.

Egyszóval, ha nem júliusban lenne a túra, még azon is elgondolkodnék hogy jövőre ismét nekiállok. Így azonban kicsit még ódzkodok tőle.


Hozzászólna?


2011. 06. 27.

7 mérföldes tekergés

Csapatunk erre a 7 mérföldes kirándulásra kibővült Tomival, így hárman vágtunk neki a bodajki Véndiófa fogadóból induló kalandozásnak, este fél 7 után pár perccel.
Újabb dolgot tanultunk, ami nyilván evidencia, de most meg is tapasztaltuk: ha a teljesítménytúrán feladatot kapsz, akkor olvasd el a feladat leírását is. A feladat ugyanis egy keresztrejtvény kitöltése volt, és egyikünk sem olvasta el időben, hogy milyen módon kell kitölteni. Utólag belegondolva, elég egyértelmű lett volna, de mi természetesen túlbonyolítottuk.
A szervezőknek legyen mondva, a rejtvényhez fűződő fejtörők nem semmik voltak, és a célba érve bizony néztünk nagyot egy-egy megfejtésen.Egyébként lehet, hogy a csillagok állása, vagy valami transzcendens összeesküvés miatt, már a Véndiófa udvarán sikerült a rossz irányba elindulnunk, hiszen a zárt kapu felé vettük az utunkat a regisztráció után. Ez az ómen utunk végéig elkísért bennünket, így józan saccom szerint a 12 km helyett, mi legalább 15 km-t tettünk meg a sok elkavarás miatt.
Az erdő és a Gaja völgye megmutatta nekünk a naplemente utáni és éjszakai arcát is. Láttunk például rengeteg szentjánosbogarat, hatalmas pókot, amely belógott a túraútvonalra, a lenyugvó nap utolsó, derengő narancssárgás fényét. A szervezőket dicséri, hogy a fejtörők, feladványok, gyakorlatilag a célba érkezésünkig elfoglaltak minket.
Összességében, jól éreztük magunkat, nagyon jól esett a kirándulás, végre megmozgattuk magunkat a Kinizsi 72 🙂 után, először.A következő túra már komoly lesz, hiszen 60 km-re készülünk!


Hozzászólna?


2011. 06. 17.

Folytatás

Megyünk tovább!

Június 25 – éjszakai 7 mérföldes tekergés Bodajk környékén

Július 9 – Mezöföld 60

Augusztus 6 – Rockenbauer Pál emlékúton 70 (Zalai dombság)


Hozzászólna?


2011. 05. 30.

Nem vagyunk százasok…

70-72 km, 17 óra alatti gyaloglás után befejeződött kalandunk. Tardos településnél elhagytuk a kijelölt túraútvonalat, és hazafele vettük az irányt… Depólányok nélkül még mindig ott aludnánk az árok szélén Csével…

Jómagam úgy gondolom, 50 km-ig fenomenálisan teljesítettünk. Sehol egy vízhólyag, nyafogás, bőven tartottuk a menetrendet, pedig 2 Bánya-hegynek megfelelő emelkedőt is magunk mögött hagytunk. Apróbb fájdalmak jelentkeztek, de figyelembe véve, hogy a marathoni csata hírvivője meghalt a 42 km után, ezt én büszkén vállalom.

Nem volt velünk a természet, vacak, nyálkás, esős, szeles nap volt, ami nagyban rombolta a morálunkat, éjszaka pedig szó szerint vacogó fogakkal tettünk meg minden lépést. Hideg volt no!

Az ember azért az ösztönei elől nem menekülhet, amikor beállt az este, a testünk finoman jelezte, hogy ő bizony már nyugovóra térne, és úgy gondolom ez okozta a vesztünket. Olyan ólmos fáradtság vett erőt rajtunk, amivel még nem találkoztam.

Jómagam 1/4 4-kor kerültem ágyba, de 7-től ébren vagyok. Talán a fájdalom, talán a bűntudat nem hagyott aludni. De büszkén jelentem, hogy messze nincsenek akkor fájdalmaim, mint az 50-esek után.

Az állás: Kinizsi SzázasMájki és Csé : 1:0.

Így visszaolvasva, úgy érzem roppant sokat keményedtünk az elmúlt túrák alatt…

Sovány vigasz ugyan, de ennek azért lehet örülni…


Hozzászólna?


2011. 05. 26.

A Kinizsi Százas

Azt hiszem, a 2010-es Cuha 25-ön kezdődött az egész, amikor éppen a szalagozás kivitelezőjét szidtuk, mert eléggé elkevertünk, több más teljesítménytúrázóval egyetemben, és két srác csapódott hozzánk, hogy együtt találjuk ki, merre is kellene menni. Az egyikük hátizsákján észrevettünk egy K100-as jelvényt, minjdárt meg is beszéltük, hogy nna. az durva, sőt a srácot simán nem tartottuk normálisnak. Nekünk a Gerecse 50 volt addig a legnagyobb túránk.

A K100-as jelvény látványa aztán a feledés homályába merült jó sokáig, továbbfolytak életünk eseményei, jobb-rosszabb irányba. Decemberben elkezdtem futni, több okból is, egyrészt már nagyon hiányzott a mozgás, másrészt kicsit fittebb akartam lenni, harmadrészt valamivel le kellett foglalnom a gondolataimat. Így kezdtem el futópadozni. Májki-nak nem kellett külön ok, ő már amúgy is elég fitt volt, a heti kitudja hány sportolási alkalmával.

Aztán eljött 2011, amikor elkezdtünk ismét beszélgetni a teljesítmény túrákról. Találtam egy K100 jelvényről készült fotót, amire félig viccesen, félig komolyan csak annyit mondtam, hogy azért jól néz ki. Azt hiszem, itt belefúrta magát a gondolatainkba a Kinizsi 100, és a futásnak lett egy negyedik oka is: a felkészülés! (az ötödik indok pedig a szöszi lány, akivel gyakran együtt futottunk).

Ugyan mindkettőnket jófajta térdsérülések hátráltattak a felkészülés során, és mindketten meg voltunk róla győződve, hogy minden összeesküdött ellenünk, mégis összeállítottunk egy tervet, hogy terepen is gyakorlatozzunk.

A fizikális felkészülés szerves részeként, a következő túratervet tűztük ki idénre:
1. Bakony 50 vagy 25 erőfelmérésnek                Márc. 26.
2. Gerecse 50                                                  Ápr. 16.
3. Kisgyón 7 mérföld                                         Ápr. 25.
4  Sárga 70 szintjelző                                       Ápr. 30.
5. Kinizsi 100                                                   Máj. 28.
6. ha túléljük tovább tervezünk.

Így aztán más dolgunk addig niem is volt, mint az edzés, és tudatos felkészülés, felszerelés beszerzése, térképek nézegetése, éjszakai túra szervezése, hogy lássuk, mennyire vagyunk képesek haladni a sötétben, időterv készítése, és a rengeteg hasznos infó átolvasása, amit az interneten lehet találni.

Ahogy a korábbi beszámolókban lehet látni, a Bakony 50 10 óra 10 perc alatt teljesült, a Gerecse 50 10 óra 7 perc alatt meglett. Így aztán jó kilátással kecsegtetett minden a Sárga 70-re. Sajnos, azonban az élet a legnagyobb mókamester, így a korábbi terveink felborultak, egyrészt Májki szolgálati időbeosztása, másrészt pár sérülés miatt. A Sárga 70-et kihagyni kényszerültünk, ezért a Kisgyón 7 helyett, Kisgyón 3×7-re neveztünk be, de ahogy olvasható a korábbi bejegyzésben, a Gerecse 50 után eléggé szárnyaszegetten mentünk végig a harmincpár kilométeren.

Idő közben megcéloztuk volna a K100 pilisi szakaszának a teljesítését is, de sajnos, ez sem jött össze, így egy hónapos pihenő után fogunk nekivágni a Kinizsi 100-as megmérettetésnek!

Két héttel az indulás előtt végre összehoztuk az idő- és ütemtevet, egy elég jó kis egyoldalas tervet készítettünk, és a térképen is berajzoltunk minden pontot, bejelölve, hogy merre kell menni, így már csak tartani kell a tempót. Ha minden rendben lesz, akkor van egy kísérőkocsink – bár a hard core K100-asok ezt nem szeretik, mi úgy döntöttünk, hogy jól fog jönni, és ha a szervezők megengedik, akkor élünk is vele – így tényleg csak a legszükségesebb dolgokat kell magunkkal cipelni, mint pl víz, izotóniás ital, energiaszeletek, müzli, és szőlőcukor, esőkabát, ilyesmi. Minden egyéb a kocsiba kerülhet, ami megkönnyíti kissé a dolgunkat, bár így sem lesz egy leányálom az egész túra.

Szombaton indulunk.


Hozzászólna?


2011. 04. 27.

3×7 mérföldes tekergés

A harmadik trófeát a Kalandozók Klubja szervezésében megtartott 3×7 mérföldes tekergés elnevezésű teljesítménytúráján szereztük meg. Reggel 8:15-kor rajtoltunk, és elég elszomorítóan, csak fél 5-kor értünk a célba. Mondanám, hogy harmincpár kilométeren ez igen elszomorító teljesítmény, de azt tegyük hozzá, hogy a Bükkös árok és a Burok völgy konkrétan nehezen járható szakasznak van feltüntetve még a hivatalos térképeken is. Ezt a 12 km-t ugyanis kb 4 óra alatt tettük meg, kidőlt fákon keresztülgázolva, és medvehagyma bódító illatával az orrunkban. Látványban, egyébként az egész megfizethetetlen, a Bakony gyönyörű vidékein visz keresztül. A teljesítménytúra a kisgyóni Gyöngyvirág kulcsosháztól indul, és a Dorró hegyet megmászva, az első ellenőrző pont az Erdei szentélynél van, majd következik a Hárshegy alja, a Csikling vár, majd a nehezen járható szakasz után beérünk Bakonykútira, és onnan a Buro partra vezetett az utunk, egy szép fenyvesen keresztülvágva kiértünk az országos kék jelzésre, ahol valami oknál fogva vagy tíz oda nem illő UAZ jött szembe, némelyik rendszámtábla nélkül, és mintha az egyiknek nem tetszett volna, hogy – Uram bocsá’ – mi ott éppen túráznánk az ő benzingőzük mély belégzése helyett… Kis dohogás és óráknak tűnő baktatás után beértünk a célba, a Gyöngyvirág kulcsosházba. Egyébként a túra legmagasabb pontja közel 450 méter magasan van, amelyre kb 210 méterről kell felügetni mintegy 6 km alatt.

Egy héttel a Gerecse 50 után – ahol úgy tűnik mégiscsak összeszedtünk valami komolyabb húzódást – nem esett túl jól az erőltetett menet, így aztán bicegtünk sokat, és a rendes túratempónkat sem tudtuk nagyon tartani, bár csak egyszer álltunk meg komolyabb pihenőre.

A hangulattal nem volt gond, hacsak az nem, hogy háromszor kapott el minket egy-egy nagyobb zápor, ami – főleg a Burok völgyben – jófajta sárdagasztásra adott lehetőséget, de legalább jó alkalom volt felavatni az esőköpenyt.


Hozzászólna?








E-mail: info@euromts.hu
1063 Budapest, Szinyei-Merse Pál utca 21. 1. em. 5.
Tel.:+36-30/504-1486‬
Fax.:+36-22/501-213