Péntek este a rádiót 04:00-ra állítottam be, és ehhez képest 03:59-kor felpattant a szemem. Gyors reggeli teendők, majd lábragasztás, hátizsák összepakolása, és irány a buszpályaudvar, nagyon reggel van, túl korán indulok, majd’ húsz perccel előbb érek oda a megbeszélt idő előtt.

Nézelődöm. Nénik a piacra igyekeznek, a tinik meg hazafelé a diszkó után. Jelentős a kontraszt. A nénik kipihentek, a lányok elcsigázottak, beesett szeműek, elkent festékűek. Aztán Májki is beérkezik, ő sem néz ki jól, de már sorolja is a panaszokat, hogy itt fáj-ott fáj. Jó előjel egy 50 km-es túra előtt.

A buszra felszállva kiszúrunk két másik túrázót, majd néhány perces utazás után lövök egy képet a felkelő napról, nem lett túl éles, de még így is szép. Már ezért megérte felkelni 4-kor.

Gántra érve kicsit tanácstalanok vagyunk, hogy merre van az iskola, ahol a nevezés van, de a buszon kiszúrt túratársak gyorsan segítségünkre sietnek, és útba igazítanak. Csöpög az eső. Nem vészes, de ez a már-már kellemetlen kategória. Bemegyünk az iskola épületébe egy gyors folyóügy intézésre, majd mire kijövünk, az eső már el is állt, és az egész túra alatt így is maradt. Gyors nevezés, az indulási időnk 6:20.

A Gánton átvezető műúton indulunk utunkra, örülünk, hogy végre ismét megyünk, a borzasztó emlékű Mezőföld 60 után, immár nem kánikulában, sőt, mi több, kellemesen lengedezik a szellő. A kék háromszög jelzésen kezdődik a kaptató, elhaladunk a Kitelepítési emlékmű mellett, amely mellett szakadt-szomorúan lóg a magyar zászló.

Hamarosan az Anger rétre érünk a sárga plusz mentén, ahol megkapjuk az első pecsétünket, megállapítjuk, hogy a tempónk kifejezetten jó. Holdbéli (vagy inkább Marsbéli) tájon keresztül vezet a túristaösvény, felhagyott bauxitbánya ez, amely csúnya sebként éktelenkedik a Vértesben. A természet lassan visszafoglalja, ami az övé, fák, bokrok zöldellnek mindenfelé. Rákanyarodunk a sárga túristajelzésre, elérjük a fát, amelyet egy Mária kép díszít, itt egy ceruzával kell felírnunk a kihelyezett kódot, itt nincs pecsételés, és nincsen pontőr sem. A sárgán továbbindulunk, majd elérjük a kéket, majd a kék pluszt, lecsorgunk a Juh-völgyön, majd felmászunk a Géza pihenőig, ahol jól kilihegjük magunkat, és felírjuk az ott kihelyezett kódot, hiszen itt sincs pontőr, sem pecsét. A 25 km-es táv itt válik le az 50-estől. Innen Csákberényig lejtő, jó 7 km gyaloglás vár ránk addig, megbeszéljük, hogy ott, ha törik, ha szakad, bedobunk egy pohár sört, csak hogy hidratáljuk a szervezetünket.

A csákberényi teleháznál kedvesen kínálnak minket szőlőcukorral, szódával, utóbbira rá is rabolunk rendesen. Hiába, minden folyadék jól tud esni ilyenkor. Útbaigazítanak minket a kocsmáig, ahol nem túl gyorsan, de azért kiszolgálnak minket, kiülünk a teraszra, és leöblítjük a torkunkat a hűs malátalével, biztosítjuk a sóutánpótlást, és eszünk is. Ez egy kis kitérő volt, így dolgunk végeztével visszafelé igyekszünk a teleházig, és ott a zöld keresztre térünk rá. Két futó srác eltrappol mellettünk, utánuk szólunk, hogy épp itt kellene lefordulni jobbra, de nem hallgatnak ránk, futnak tovább, majd pár perc múlva ismét elhúznak mellettünk, belátták, hogy tévedtek. Ismét emelkedő jön,  nem is kicsi, de felmászunk rá, ma nem foghat ki rajtunk semmi. A tetőn kifújjuk magunkat, iszunk, szőlőcukor az arcba, és már megyünk is tovább. Rátérünk a zöld jelzésre, és becélozzuk Csókakőt. Az ellenőrzőponton, a pecséten kívül, zsíros és lekváros kenyér vár ránk, hagyma, erős paprika, szódavíz, mi kell ennél több?

Kifújjuk magunkat, és elkövetjük azt a hibát, hogy nem kérdezzük meg, hogy a várba fel kell-e menni, hiszen a zöld és piros, várhoz vezető útvonalat kell követni, az pedig a várba vezet. Felcaplatunk a lépcsőn, azért 30 km környékén már nem esik olyan jól, a vár bejárata előtt egy eléggé dezorientált férfi ül, láthatólag jegyeladással üti agyon a szabadidejét. Tisztelettel megszólítom, hogy ugyan,  legyen már oly’ jó, hogy elárulja, hogy a teljesítménytúrázóknak be kell-e menni a várba, kvázi, hogy van-e ott valami. A válasz zavarba ejt: „Mindenképpen”. Még háromszor teszem fel neki a kérdést, különféleképpen, de nem tudom csapdába csalni, a válasz mindig egy leszedált lajhár „mindenképpen”-je. Hát, mi sem vagyunk restek, gyorsan fel a vár tetejére, ahol semmiképpen sem vár ránk semmi. Lejövünk, szerencsére jegy nélkül azért beengedett minket az emberünk, látjuk, hogy két srácnak hasonló problémái adódtak a kapuőrrel, így mondjuk nekik, hogy nehogy bemenjenek, aztán megyünk is lefelé a lépcsőn. Ezzel a mutatvánnyal egy 15-20 percet elveszítettünk, de mi legalább a várban is voltunk.

A kék jelzésre térve, a várvölgyön gyorsan áthaladunk, ez az egyik legszebb szakasz, majd elindulunk a Pátrácos névvel ellátott ellenőrzőpontig. Ezen a környéken rengeteg szeder nő, és ha már a vértesi medvék nem ették meg, hát mi elettük előlük. A Pátrácosnál műzliszelet vár minket, és egy újabb pecsét. Egy kisebb szerelvényigazítás után tovább megyünk, nemszeretem aszfalt után rátérünk a zöld jelzésre, elindulunk Szentgyörgyvár irányába, ahol később a kék négyzet jelzésre rátérve Mindszentpuszta a következő megálló, pecséthely, ásványvízosztó hely. Elég sokat változott a mindszentpusztai környék, amikor legutóbb arra jártam 2007-2008 környékén, meglehetősen le volt pukkanva, de most szépen felújított háznak tűntek, legalábbis kívülről. A talpam ég, Májki lábujjain vízhólyagok (szerinte vízlabdák) nőttek, de nem pihenünk sokat, sőt, az utolsó 6,3 km-t annyira megnyomtuk, hogy egy óra alatt legyalogoltunk Gántig, ami egy ideig nem nagyon akarta megmutatni magát, aztán néhány, lovak által telepített akna átlépése után megpillantottuk a templomot, márpedig, ha templom van, akkor Gántnak is kell lenni!

Az iskolába visszatérve, megállapítottuk, hogy nagyon jó időt jöttünk, és ha a csókakői várba nem mentünk volna fel, bőven tartottuk volna (vagy akár meg is döntöttük volna) az idei 50-es túrák szintidejét, de így 10:20 perc alatt sikerült végigmenni a hivatalos kiírás szerinti 50 km-t és 948 m-t. A célban kedvesen köszöntöttek minket, némi adminisztráció után oklevelet és egy szép jelvényt kapunk.Az iskolában zsíros- és lekváros kenyér vár minket, kihallgatjuk a kulisszatitkot, hogy a csókai ellenőrzőpontról hoztak nekik utánpótlást, jól beeszünk, és – mivel hazafelé urak vagyunk, van fuvarunk – beülünk az autóba, és jóleső fáradtsággal hazafelé vesszük az irányt.

A túra szervezettsége kitűnő, a jelzések eltéveszthetetlenek, az itiner, és a térkép nagyszerű (a csókakői félrevezetettségünk ellenére is), az ellátmány páratlan. Ennél pozitívabb benyomásom, talán még egyetlen túrán sem volt. Köszönjük a Gyöngyvirág Természetbarát Egyesületnek!