Okulva az előző beszámolókból, túra gps-el ( felesleges volt ), jókora adag önbizalommal és kalandvággyal indultunk neki a túrának, amely az elmúlt 80 év legmelegebb napjára esett  Úgy gondolom, az ilyen túrák után sütnek a túrázókra olyan bélyegeket, hogy „nem normális”, esetleg „megszállott”. A túra vége felé már magam is hajlottam rá, hogy igazat adjak nekik.

A lehető legkorábban, 6 előtt indultunk neki a túrának. Az induláskor már látszott, hogy ez nem egy tömegrendezvény lesz, tehát nem kellett attól tartanunk, hogy elfogy a térkép -nevezzük így, amit kaptunk-, vagy nem marad a végére a gulyásból -ami olyan finomra sikeredett, hogy kárpótolt az egész napi borzalomért!

A kedves útbaindító szavak útán Sárkeresztúr felé vettük az irányt, kissé vadregényes tájon – mitagadás, ezek tényleg nem a megszokott, jól bejáratott, kitaposottt, karbantartott túrautak, de nem is erre készültünk, no – meneteltünk, a harmatnak köszönhetően gyorsan össze is sároztuk magunkat derékig.  A mezőföld tényleg nem egy dimbes-dombos táj, ettől függetlenül megvan a maga szépsége,  rengeteg vadat látni, és a művelt területek is varázslatosak tudnak lenni olykor.

Az itiner által jelzett 6,5 km-re lévő pont mintha kicsit távolabb lett volna – amúgy jellemző volt, hogy az ellenőrző pontokon áthaladva roppant kedves, ám meglehetősen tájékozatlan segítőkbe botlottunk, lévén soha senki nem tudta, mekkora távot is hagytunk magunk mögött pontosan (jellemzően a „kb 30 km-nél vagytok” -ez volt 40-nél, vagy  „még jó 5 km a következő pontig” (legalább 7 km volt). Ám ez sem szegte kedvünk.

Az 1. ellenőrző pontig eseménytelenült telt az utunk, Sárkeresztúrról kiérve azonban egyre több birkanyáj mellet vitt el az útvonal, ennek megfelelően duplázódot, triplázodott a minket támadó legyek száma is.

Aztán szép lassan feljebb kúszott a nap, elmúltak a legyek, jött a kánikula. A 2. pontnál aszalt gyümölccsel és nápolyival vártak, de nem árulták el, mi vár ránk a következőkben, amiről csak egyet mondhatok: a sárvíz környékét az ellenségeimnek, még tavasszal sem kívánnám, nem hogy nyakig érő hőségben. A leírásban az szerepelt , hogy a töltésen kaszálatlan fű nehezítheti a gyaloglást. Nem tudom, hogy a kaszálatlan fű milyen lett volna, de azt tudom, hogy a lekaszált, nád és sástörekkel borított hepehupás, soha véget nem érő szakaszról nem fogok jó szívvel megemlékezni az emlékkönyvemben. Ha nincs mellettünk végig a csatorna békanyálas -de a 40 foknál mindeképpen hidegebb –  vize, valószínűleg ott be is fejezzük a történetet. Felvettük hát a hosszú ujjas inget, hosszú nadrágot, fejre csavartuk a napellenzőt, és 20 percenként zokniig áztattuk magunkat a hűs nedűvel, néha-néha pedig egy bokor alá vackoltuk magunkat, amikor már a hőség kezdett felülkerekedni rajtunk.

A 3.ellenőrző ponton roppant jól esett a zsíros és margarinos kenyér lilahagymával, majd nekivágtunk még egy kis töltésen való sétának és a biztonság kedvéért dél környékén az aszfaltot is megízleltük. Meglehetősen furcsa emberek lakják a környéket, a legtöb autóban össze lehet kötve a duda a klímával, mert annak ellenére, hogy jó túrázókhoz mérten az út bal oldalán lehúzódva haladtunk, rengeteg autós úgy nyomta a dudát, mint süket a csengőt. Egészségükre váljék, remélem később defektet kaptak, és legalább egy kérekcsere erejéig megnapoztatták a hátukat így dél környékén.

Beérvén a 4.pontra a sárszentmiklósi Korcsmába, a kedves kocsmáros néni kiosztott pár gyors pecsétet és néhány pohár sört. Kérdésemre, hogy eleddg mennyien is voltak már itt, csak annyit válaszolt; – Hú, hát már nagyon sokan. Kicsit megrettenve néztünk össze társammal, és rákérdeztünk, mégis mennyi az az annyi.  – Hát itt volt az a 3 fiú, meg még legalább 5-en, vagy 6-an, kb 10-en már biztos itt voltak”. Ekkor megnyugodtnuk, nincs vész, nem hagyott le minket egy láthatatlan légiónyi túrázó, nem vagyunk lemaradva nagyon. A vízkészlet feltöltése, pár perc üldögélés az eldugott hátsó szobában és újra várt minket a kánikula  2 utcával később 2 gombóc vizes, jó alaposan kimért adag fagyi – ennél jobban lehúzni egy kanálról a fagyit szerintem fizikai képtelenség, nehogy véletlenül több kerüljön a tölcsérbe.

Az 5. pont a nem messze lévő Big Daddy (már nem működő kocsma) mögött található – itt sem igazán tudták mennyi is van még hátra. Szőlők, gyümölcsösök alatt indultunk tovább, majd kukoricások és szántóföldek között haladtunk tova. A nap egyetlen fénypontja – sötét foltja- a 15:00-tól 15:03-ig tartó átmeneti felhős időszak volt. Mindenesetre érdemes vetni egy pillantást az itinerre, amin ezt a kacskaringós, labirintusba illő tájat egyetlen mondattal elintézi. „Árnyas, ligetes szakaszokon áthaladva elérünk Kislókig”. – vagy valami hasonló, de tartalmilag és hosszúságilag ezzel egyező barokkos körmondat volt. Szerencsére itt már 5-en mentünk, így akadt közöttünk olyan, aki tizedjére volt itt, ám néha még ő is keresgélte az irányt. A szalagozások megvoltak, igaz soha nem a kereszteződésekben, hanem gyakran egy egyenes szakasz kellős közepén, így csupán megbizonyosodhattunk róla félóránként, hogy „pfű, oké, most derült ki, hogy jófele jövünk”.  Kissé aggódtunk is néha, nem a három nappal ezelőtti tájfutó versenyről maradtak-e ott az olykor fűszálakra kötött neyloncsíkok.

A 6.pontra ismét egy kellemes aszfaltos séta után  találtunk rá, ahol közölték, hogy még 13-15 km van hátra ( kb 10 volt, de inkább 9 ), valamint tudatták velünk, hogy eddig sokan feladták, és pár embert el kellett szállítani. Meleg volt no, ha még nem említettem volna. Itt volt jeges víz – utólag is köszönjük, életmentő volt – majd dimbes-dombos tájon elértünk a 7.pontba Billerhez, ahol 2 jókedélyű hölgy és egy nem kevéssé jókedélyű szittya magyar, hagyományőrző férfiú várt ránk vízzel, pogácsával, láncinggel, karddal, puskával. Üdítő kis beszélgetés és pihenés után nekivágtunk a végső szakasznak, ahol meg kellett kerülni egy „csöpp” birkatartó telepet, majd besétálni a célba.

A már említett fenomenális, kellemesen csípős babgulyás előtt megkaptuk az oklevelet, és egy pofás kis égetett agyagérmét.

Összességében elmondhatom, hogy a nagy meleg erősen rányomta ítélőképességemre a bélyegét.

Az itiner és a térkép minősége ( egyazon 60-as táv kétféle térképrajzával is találkoztam… ) nem javult, de hát lassan ez lesz a túra védjegye. Különben is készülhettünk rá, olvastunk róla.  Ez amolyan 3-as fölé.

A szervezők kedvessége nem ismert határokat, itt egy nagy csillagos 5-ös.

Az emléklap kedves, és a kitűző helyett adott cserépkorong is szépre sikerült.

Egyszóval, ha nem júliusban lenne a túra, még azon is elgondolkodnék hogy jövőre ismét nekiállok. Így azonban kicsit még ódzkodok tőle.